Mi a legfontosabb az oktatásfejlesztői szakmában?

(...) hogyan tudunk egyre nagyobb és sokfélébb hallgatóságot úgy tanítani, hogy mindenkinek a saját erősségeire alapozunk és egyéni tanulási útvonalakat kínálunk nekik? Ez ma az egyik legfontosabb feladat az oktatásfejlesztői szakmában - véli Dr. Dósa Kata, aki maga is oktatásfejlesztő, a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem Oktatásfejlesztési Irodájának vezetője. A beszélgetőpartnere Dr. Dorner Helga, az ELTE PPK Felnőttképzés-kutatási és Tudásmenedzsment Intézetének intézetigazgatója volt, aki a 2023. október 25-ére tervezett Felsőoktatás-pedagógiai Konferencia szervezője is.

Felsőoktatás-pedagógiára mindig is szükség volt, vagy lett volna, de ma még sokkal inkább szükség van rá. Amíg a felsőoktatás kevesek kiváltsága volt, addig a hallgatóságot túlnyomó többségében olyan fiatalok alkották, akik olyan társadalmi csoportokhoz tartoztak, akik megtanulták otthon azokat a készségeket, amik segítségével jól tudtak teljesíteni az egyetemen akár akkor is, ha a tanítás nem volt különösebben hallgatóbarát. A felsőoktatásban való részvétel kiszélesedésével viszont a tantermeinkben ma jóval több és jóval többféle fiatal van jelen, most már nem lehet „ellébecolni” a jó tanításra való odafigyelést, ha azt akarjuk, hogy a hallgatók sikeresek legyenek.

Amikor oktatókkal dolgozom, néha berzenkednek a megváltozott elvárások ellen. Ilyenkor el szoktam mesélni nekik, hogy ők, akik egyetemi oktatóvá váltak, általában a fent említett válogatott társaság krémjéből kerültek ki (képességek és motiváció tekintetében), tehát jó eséllyel kevéssé érzékelték azt, hogy milyen sorsfordító hatása van a jó tanításnak – ők voltak azok, akik akár úgy is ötöst kaptak, hogy valaki csak felolvasta nekik a tananyagot mindenféle szemléltetés nélkül. Ennek a tapasztalatnak a híján nehezükre eshet együtt érezniük azokkal a hallgatókkal, akiknek ennyi nem elég a sikeres tanuláshoz, de a mi feladatunk oktatóként az, hogy a hallgatóink többsége elsajátítsa a szükséges ismereteket, ne csak azok, akik ugyanolyan kiemelkedő képességűek vagy szerencsés társadalmi hátterűek, mint amilyenek anno maguk az oktatók voltak.

Örömmel figyelem, ahogy lépésről lépésre a hazai felsőoktatásba is begyűrűzik a hallgatóközpontúság. Ennek több komponense is kézzelfogható: egyrészt egyre inkább megjelenik az igény, hogy partnerként kezeljük a hallgatókat nem csak a tanítási/tanulási folyamat során, de akár a tananyag kijelölésekor, a számonkérés meghatározásakor vagy a kutatásokba való bevonásban is. Másrészt nemcsak a kimenet (a hallgató megszerzett tudása, készségei) válik fontossá, hanem az oda vezető út is – egyre többen figyelünk arra, hogy a légkör befogadó, a tanulási/tanítási folyamat pedig jó élmény legyen. Harmadrészt pedig a már említett tudás és készségek mellett egyre inkább hangsúlyt kap a hallgató holisztikus fejlődése, tehát a tudás mellett szemléletmódot, gondolkodásmódot kap, és egyéni erősségeire is reagál a rendszer. Vannak kollégák, akik ezekben a változásokban az oktató szerepének a leértékelődését látják – én éppen ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy végre kezdünk eljutni egy olyan korszakba, ahol a hallgató áll a figyelem középpontjában. Ebben a világban, ahol szinte napról napra gyökeresen átalakulnak a folyamatok és a rendszerek, a siker záloga az, hogy ne csak tudjon, de szeressen is folyamatosan tanulni az ember. Ezt pedig éppen úgy lehet elérni, hogy hallgatóközpontúan tanítunk.

A legnagyobb kihívás abban van, hogy ezt rendszerszintűvé és fenntarthatóvá tegyük, a tömegoktatás és a személyre szabás között feszülő látszólagos ellentét: hogyan tudunk egyre nagyobb és sokfélébb hallgatóságot úgy tanítani, hogy mindenkinek a saját erősségeire alapozunk és egyéni tanulási útvonalakat kínálunk nekik? Ez ma az egyik legfontosabb feladat az oktatásfejlesztői szakmában.

(A kép forrása: bge.hu)